Amikor az élet fényesebb lesz

A bankett.

Olyan esemény ahol valamitől elbúcsúzunk.Mindenki megkönnyebbülve tekint vissza a már lezajlott érettségire.Valaki bosszankodik az elért pontszáma miatt valaki pedig felhőtlenül boldog mert elérte a célt amire vágyott.A bankett egy olyan esemény ahol az utolsó képeket készítjük osztálytársainkkal és évfolyamtársainkkal.Ezek az emberek voltak ott velünk az élet "nagy" pillanatainál.

És aztán ott az a kérdés..vajon milyen ember lesz belőlük ha újra találkoztok?Ugyanolyan kedves lesz vagy inkább egy bunkó?Ez csak évek múltán derül ki..de addig is megmarad az a kíváncsiság ami sajnos vagy nem sajnos ott motoszkál a fejekben.

Mindenki elkezd a saját dolgaival foglalkozni..már senkit sem érdekel a másik magánélete ami a gimiben még olyan nagy dolgot jelentett.És ott áll az élet.

Személy szerint én ezt az egészet nagyobb dologként képzeltem el.Hiszen miről beszél mindenki? A nagy ballagás a nagy szalagavató majd végül a munka gyümölcse az érettségi bizonyítvány.Miért tűnik ez az egész olyan semmiségnek aminek nagy feneket kerítenek..talán már túl nagyot?

Én tudom,hogy hibáztam és azt is tudom hogy borzalmas irányt vett az életem.Nem vagyok abban biztos,hogy az ég ezt a munkát szánta nekem.Talán így a cél felé közeledve olyan érzés fogott el,hogy talán de mondjuk talán mi lenne ha nem bírnám?

A hibák.Minden emberben megtalálhatók.Igen,bevallom szerintem hibáztam.De hát ez van ha az ember nem ért semmihez sem.

Milyen életről álmodunk?-->Mi lesz belőle?

Én egy olyan lány vagyok akivel soha semmi jó semmi véletlen szerencse nem történik.Egy lány aki egész életében annyi tervvel volt tele de sajnos egy sem teljesült.Annyi kitalált élet van a fejemben,hogy azt nem is lehet leírni.

De lassan rá kellett döbbennem,hogy ezekkel a jelentéktelen álmodozásokkal nem megyek semmire az életben.Talán túlságosan is realista vagyok.

Az álmaimban annyi helyen jártam annyi mindent csináltam.Ehhez képest mi a valóság?Egy romhalmaz.A kérdés most a következő:milesz akkor ha elvesznek az álmaim?Akkor csak egyedül leszek.Egyedül a gondjaimmal,a szerencsétlenségemmel,és azzal,hogy nem vagyok semmire se jó.

Bárcsak tökéletes lennék.Szép.Okos.Határozott.Nyitott.Szeretnivaló.

Annyian érezzük így magunkat.Elveszve az élet tengerében.

Amikor az idő inkább őszi mint nyári..

Egy újabb nappal nézünk ma szembe.Amerre csak a szem ellát sötét felhők.Ilyenkor a kedvünk is borús.Olyan mintha a Nap látványa hozná szívünkbe is a melegséget.Ha viszont a Nap nem bújik elő a felhők mögül a kedvünket mintha valaki lebombázta volna.Az emberek arcán megjelenik a lefelé konyuló száj és a semmibe meredő tekintetek.
Sohasem értettem miért jönnek össze a filmekben pont ilyenkor a szerelmes párok?Végülis mi abban a jó ha szakadó esőben kell szaladnod életed szerelme után?Nem hangzik valami kedvderítő eseménynek.

A napsütés felmelegít minket kívül-belül.

Eszembe jutott,hogy talán a rossz idő miatt van annyi rosszkedvű ember a világon.Annyi mindent tud elrontani egy hatalmas esőfelhő.Gondoljunk csak bele..elmegyünk a tengerpartra nyaralni és mi fogad minket ?Minden nap szakadó eső..és ebben mi megpróbáljuk megtalálni a jó dolgokat.De azért mégsem olyan jó móka szakadó esőben a tengerpartot járni mikor kiadtunk a nyaralásra egy temérdek pénzt.
Mikor ronthatja még el a kedvünket?
Amikor kirándulunk valahol természetesen nem autóval..nincs is jobb mint egész nap ugyanabban a vizes ruhában lenni mint amiben eláztunk már a kirándulás elején.
De hát nem csak ilyen úgymond "különleges" alkalmakkor szoktunk bosszankodni.Annyi minden van ami kevésbe jó ha nem a napocska süti meg a hátunkat.

Nyár van.

Kár,hogy az időjárás ezt nem vette észre.De hát ha abból indulunk ki,hogy június van..ez a hónap mindig szeszélyes.Talán ezért is vicces,hogy pont ebben a hónapban születtem.
Én a bohókás,kissé idióta természetemmel..pont tökéletes.

Azt hiszem az idő engem is kedvetlenné és kicsit mogorvává tesz..
Kisüt még a nap..csak várni kell rá.Hosszú még a nyár.

Mi is a különleges bennem?

Na ez pont egy olyan kérdés amire valójában én sem tudom a választ. Amit most tudok mondani az csak annyi,hogy semmi.És tudom ez egy kicsit furcsán hangzik,hiszen akkor miért is lett ez a bejegyzésem címe.

Az életben annyiszor feltesszük ezt a kérdést.Köztük én is.A végtelen mennyiségű kérdések halmaza ami folyamatosan kering a fejemben,de hát végül is ez az élet.Töprengünk olyan kérdéseken amiknek az ég adta világon szinte semmi értelme sincs.

A kérdésemre a válaszom nem épp az amire a legtöbb ember számít,hiszen mindenkiben van valami különleges.Ez az ami megkülönböztet minket egymástól.Ez a személyiségünk és ez tesz minket mássá.Én sosem tartottam magam valami iszonyat különleges embernek.Olyan teljesen átlagos ember vagyok mint mindenki más.Tele álmokkal vágyakkal.Ami talán különböztet kicsit másoktól az a jellemem.Valamiért hihetetlenül vágyom a szeretetre és ha nem kapom meg furcsán érzem magam.
Mindig próbálok olyan dolgokat elkezdeni amivel azt érezhetem,hogy igen végre teljes az életem.
Ez viszont nem mindig sikerül.Érzelmeim néha eluralkodnak felettem és akkor kész vége a játéknak.
Ha valaki véletlenül is idetéved és esetleg olvassa soraimat totál idiótának nézhet,hiszen a különböző bejegyzésekben..khmm a hangulatingadozásaim szemmel láthatóak.Mintha totál ellentétesen írnék.Sajna ilyen vagyok a gondolataim csak szárnyalnak egy végtelen alagúton.Van amikor elkezdem és nem is tudom abbahagyni egyfolytában csak írnék és írnék.

Hát igen ez vagyok én a megannyi furcsaságommal együtt.Nevetek értelmetlen vicceken,koreai sorozatokat nézek ami valljuk be őszintén Magyarországon nagyooon furcsa tevékenységnek mondható.Igen és itt még nem értem a végére.A fantáziám tényleg iszonyat élénk..és ez nem sokszor jelent jó dolgot.Míg az emberek többsége körülbelül hetente egyszer álmodik(van aki ennyiszer sem) én minden egyes nap álmodok valamit amire nagyon is emlékszem másnap.A furcsa benne az,hogy ezek az álmok annyira valósághűek mintha valójában megtörténnének.Ezt talán nevezhetjük "különlegesnek".

Én azt mondom ezen a kis bolygón ha valaki egyszer is eltöpreng ezen a kérdésen akkor jó felé halad,hogy tényleg megtalálja önmagát.Én is így vagyok ezzel.És remélem az út végén találkozunk...

A biztos pont avagy a barátság nem változik évek során sem..

Amikor egy régi ismerőssel találkozunk akit már ezer éve nem láttunk felmerül egy kérdés:

vajon még mindig ugyanolyan személyiség vagy teljesen megváltozott?

Azt kell mondanom ez nem minden esetben ugyanaz.Sok embert ismerek vagy ha úgy jobban tetszik "ismertem" a kettő között ugyanis hatalmas a szakadék.Van akit hiába ismerünk évtizedeken keresztül mégsem mondható el,hogy valóban kiismertük.Mindig tartogathat számunkra valami újdonságot az élet.

És ezt most miért is hozom fel?

Én tipikusan olyan ember vagyok aki imád rég nem látott ismerősökkel találkozni.Szerintem nincs is jobb időtöltés mint a régi dolgokról beszélgetni és kicsit elfelejteni a jelen komorságát.Kicsit együtt nevetni a sok vicces sztorin aztán pedig rájönni,hogy talán semmi sem változott.Még mindig elválaszthatatlanok vagytok.Még mindig van olyan amiről tudtok beszélni.Valami ami összeköti a jelent és a múltat.

A régi jó barátok akik ismerik a múltad negatív oldalát de mégsem ítélkeznek.

És akkor jön az a jó öreg kérdés amit mindannyian ismerünk: Miért nem találkoztatok már 1/2/3/4..stb éve?

Igen..az út amin haladtatok szerteágazott..de az nem jelent semmit.Talán csak a gondolat miatt,hogy talán már nem is ugyanaz az ember vagy esetleg mi nem vagyunk azok.Ki tudja? De az érzés amikor rádöbbensz,hogy még mindig összetartoztok nagyon furcsa tud lenni.

Velem is ez történt és talán ez volt a fordulópont az életemben.Hiszen napok óta szenvedtem..szinte marcangolt belülről,hogy talán nincs egy barátom se akire számíthatok jóban rosszban.Amikor megbántanak az emberek nem teszem magam túl rajta könnyedén mert elgondolkozom,hogy igazából miért is bántanak?Miért?Mi rosszat tettem,hogy így csap vissza a sors egy másik ember személyében?

Most viszont úgy érzem megnyugodott a lelkem.Mintha oda jutottam volna ahol kell lennem.Pár napja csak a blogírás az érzéseim leírása segített abban,hogy egy kicsikét jobban legyek.De most már nem érzem a nyomasztó űrt.

A régi barátoknak gyógyító erejük van.Az életemben rengeteg olyan pont volt ahol szükségem volt rájuk.A személyekre akik tényleg az igazi jó barátaim.Lehet hogy az évek során az ő ürüket próbáltam valahogyan betömni.Nagyon furcsa,hogy mennyire kötődünk az első igazi jó barátainkhoz.

Én a velük töltött időre mindig szívesen emlékszem vissza mert az volt életem legjobb időszaka.Minden napot együtt tölteni velük a nyári szünetben szinte teljes felüdülés volt.:)

Mondhatni nekik köszönhetően visszakaptam az igazi őszinte mosolyom.

Remélem valahol a régi és az új dolgokat között megtalálom végre önmagam és megtalálom az igazi utamat amit járnom kell. 

És ami változik..

Itt egy újabb csodálatos nap.Ilyenkor kicsit különlegesnek érezhetem magam hiszen ez a nap nem más mint a születésnapom.A 19. és én semmi változást nem találok az életemben.Igen ez egy újabb olyan nap amikor éppoly jelentéktelen vagyok mint amilyen úgy általában.Várok a csodára hátha egy rég nem látott ismerős hív fel annyit mondva,hogy boldog szülinapot!Igazán jólesnek az efféle dolgok.De mint ahogyan azt ti is tudjátok nem tartozom a népszerűek közé.És igen itt van az a pont amikor rádöbbenünk,hogy a közösségi portálokon hiába van 400 "barátunk" abból körülbelül a tényleges barátaink száma úúgy nagyából 3 a többi meg csak megbánást érez a miatt,hogy már régóta nem keresett és el volt foglalva.Minden ember elvan foglalva az ő tökéletes életével nem érdekli őket,hogy pár kedves szó egy borús napon mennyire jól eshetne annak a személynek.
De hátilyenek vagyunk mi emberek mindig elvárunk másoktól valamit de cserébe vissza már keveset adunk.Ilyenkor érzem,hogy hiába vagyok kedves,hiába lehet rám számítani ez egy idő után a feledés homályába merül és megint egyedül vagyok.A műbarátok..akik folyton kifogásokat találnak ki miért is nem érnek rá.Lefoglalja az ő kis varázsviláguk vagy éppen az összeomlott világuk.És lássuk be mikor lesz ennek vége? Talán ha fősulis leszek? Ott is annyi de annyi megaláztatás és semmibevevés fog várni rám?
Akkor köszönöm abból sem kérek.
Bárcsak hamarabb eljönne az a nap amikor vége őszintén boldog leszek és nem kell egy álarc mögé rejtőznöm.

Kezdetnek..

Általában a fejemben rengetegszer átgondolom a dolgokat.Min kellene változtatni az életben vagy akár azt,hogy mi is igazán a helyes út?A blogírás számomra valamiféle feszültséglevezető funkciót kíván betölteni,hiszen nincs is jobb mint belevetni magunkat a végtelen írások sorozatába.Annyi olyan ember akad a világon mint én.Az úton halad de azt se tudja,hogy mi felé.Na itt tartok én.Egy lány aki azt sem tudja hova kéne jutnia az életben.Aki teljes elkeseredést és fájdalmat érez a múlt iránt ami már elveszett.Régi emlékeken mereng hátha attól valami változni fog a jelenben...de mindannyian tudjuk hogy ez szinte teljesen kizárt.
Szép emlékek.Az emberek szeretik őket mert melegséggel tölti el a szívüket.De mit ér az egész ha utána szembe találjuk magunkat a nyomorúsággal amit az élet tálcán kínál számunkra?
Az élet csalódások sorozata..van aki ezt meg tudja emészteni de van akit ez elsodor és igen most érkeztünk el hozzám.Az ártatlan kis "íróhoz" akinek nem jutott más mint hogy vadidegen ember előtt leírja az érzéseit.

Azt hiszen 2 vagy 3 évvel ezelőtt kezdődőzött.Olyan tökéletesen szép életem volt,hogy azt hittem álmodom.A kis visszahúzódó lánykából nagy társadalmi személy lett.Minden hétvégén összejárt a barátaival ami megnyugtatta kicsiny lelkét,hogy végre nem kell minden hétvégét egyedül tölteni a szoba négy fala között hanem minimum tíz emberrel tud minden egyes hétvégén szórakozni.A lányból talán akkor lett nő.Aki eljár otthonról és sokáig kimarad.Igen,ez voltam én 3 évvel ezelőtt.És hogy mi változott?Ez egyszerű..a barátok.Az a sok barát aki elhagyott.A kapcsolat már kevésbé volt tartós.Lassan kezdtem megszokni..én lettem a lány akit az összes barátja elhagy.Akinek az életében nincs egyetlen olyan személy sem akire mindig minden körülmények között számíthat.Ezért is változtam meg.Akkoriban imádtam mindenkivel beszélgetni hülyéskedni aztán viszont rá kellett jönnöm,hogy ezek az emberek már többé nem igénylik a társaságom.Az a nagy fejlődés itt vissza is esett.És most jöhet a kérdés: továbbra is egyedül voltál? A válasz: nem! De a körülmények úgy hozták,hogy az új barátaim nehezen bontakoztak ki.Viszont mire elérték azt a társadalmi szintet mire én úgy támaszkodhattam én már rég nem voltam ugyanaz. Borzalmasan megváltoztam.Felvettem az álarcot amit még a mai napig fenntartok és mutatok a világ felé.A béna idióta teljesen gyökér csaj szerepét aki minden kis szaron röhög.Belül viszont üvölt,hogy mentse már ki valaki mert nembirja tovább ezt.Már képtelen kötetlenül beszélgetni,nem tud önfeledten nem érzi magát sehol biztonságban.Nem érzi az állandóságot mert tudja,hogy úgyis elfogják hagyni.Ha valakit a párja hagyja el az egy dolog,amit túl lehet élni.De ha valakit a barátja hagy el,vagy úgymond lecserél másra az nehezebben emészthető meg.
Hiszen ha nincs igaz barátunk kihez is fordulhatnánk a lelkünk összeomlik vagy amikor valami jó vagy rossz történik,kivel töltőjük a szabadságunkat,és kinek pletykálunk?

Talán ez volt az az érzés amit elindított a lejtőn..és folyamatosan csak gurulok lefelé..és nem tudom,hol van a vége az alagútnak..